RSS

Útinaplopó

2011 március 24. – április 1.

Kolozsvár-Budapest-Verőce-Pécs-Pozsony-Brno-Budapest-Kolozsvár.

Ez már bizony egy egész sornyi állomás, még akkor is, ha Budapest és Kolozsvár többször szerepel. Biz’isten nem így terveztem, de a pár jóbarátnak szerre megígért látogatás észrevétlenül minikörúttá duzzadt.

1. felvonás (Budapest-Verőce-Pécs)

Budapestre egy konferencia végett érkeztem, amely keretén belül egy pompás fogadáson is részt vehettem az MTA Vörösmarty termében. Amint véget ért a konferencia, nyomban átugrottam a Duna-kanyarbeli Verőcére egyet borozni-beszélgetni egy rég nem látott baráttal. Észre se vettük, s a gyertyafényes teraszon a magunk módján megültük a Föld Óráját.

Másnap délben már úton voltam Pécs felé, picit nosztalgiázni és felfedezni a város újdonságait. A 2010-es év sok jót hozott Európa Kulturális Fővárosának: megújult a központ (bár kissé kopár lett), a forgalmat még több utcából kizárták, épületeket restauráltak (Zsolnay porcelángyár folyamatban), sőt, újakat is emeltek: többek közt a jónéhány könyvtárat és a bámulatos Kaptárt (képen) magába faló Tudásközpontot, valamint a lélegzetelállító kül- és belteres Kodály Központot. Spontán vizitemet az egykori tanárokkal és a régi jó barátokkal töltött idő koronázta.

Magam se hittem, mi mindenre elég a röpke 22 órányi tartózkodás! Kocsma, kávé, lötyögés, mise, bámészkodás, no stressz, semmi rohanás! Csak az idő volt morcos, de megbocsájtottam neki…

2. felvonás: Pozsony és Brno – talán célszerűbb a két városról egy ízben, összehasonlítás formájában értekezni, hiszen nemcsak egyazon régióban, hanem hasonló civilizációs és kulturális közegben találjuk őket.

Fekvés és jelleg: Pozsony egy nagy pattanás. 500 ezer lakos – mikor mondta a szlovák srác, szinte szembe röhögtem. A központját fél nap alatt bejártam, és múzeumra, toronylátogatásra is maradt időm. A Duna-partot, a fellegvárt és a korzót leszámítva egyáltalán nincs fővárosi beütése.

Brno lepényszerűen terül el a térképen, igazi metropolisz, ami magába olvasztotta a környező településeket. Ezért jóval nagyobb területen fekszik, mint a lakosság számában hasonló Kolozsvár.

Tetszett, hogy a város minden szeglete, ahol jártam, tiszta és rendezett, a panelnegyedeknek is próbálnak némi színt adni, és állítólag csekély az utcai bűnözés. Mi sem árulkodik jobban a világváros jellegéről, mint hogy 4 egységnyi McDonalds és egyéb óriások bérlik a központi épületeket. Nem is csoda, hiszen Európa kellős közepéről van szó, ami nagyon sok multinak kedvez.

Kaja, pia, vendéglátás: Mindkét városban kedvelt gyorskaja a bagettszendvics, szinte minden sarkon belefutsz egy standba. Ajánlott ital a Kofola üdítő (csapolt előnyben) és az Aranyfácán sör (Zlaty Bazant) Pozsonyban, a cseh söröket meg, ugye, nem kell bemutatni. Egynapos pozsonyi tartózkodásom alatt nem volt alkalmam spéci szlovák kaját enni, de tetszett, hogy a világ legnagyobb természetességével sütik a bécsi szeletet az utcán. Jut eszembe, nagyon élveztem azt a brno-i lazaságot, amivel a közterekre (lsd. alsó fotó), parkokba kivonultak a fényes, meleg tavaszi napra fiatalok és öregek – sörözni, kártyázni, piknikezni. Nem mellékes, hogy a legkiadósabb tál ételeket is a cseheknél ettem, mindig frissen főzve-sülve, és a diákzsebem se fázott rá.

A vendéglátók személyzete rendesen keveri az angolt a némettel, úgyhogy a csak angolul tudóknak mondhatni nehezebb boldogulni Pozsonyban és Brnoban egyaránt. Az angolt értik, de a német könnyebben jön a szájukra, amikor válaszolniuk kell egy-egy kérdésre. Bizony megkönnyebbülnek, mikor látják, hogy a kusza német-angol keveréket is megérted. Voltam például olyan helyzetben, hogy német idegenvezetőt fogtam ki és angol útmutatót kértem.

Közlekedés: Metró ugyan nincs, de szerteágazó villamoshálózattal rendelkezik mindkét város, ami a központot körül és keresztüljárja. Hangulatos, de a bámészkodó turistának picit veszélyes a sétálóutcán robogó villamos. A jegyárak az utazás időtartamától függenek, amit egy járatlan turistának nehézkes felmérni, de állítólag elfogadnak euro<26os kártyát és más nemzetközi ifjúsági/diákigazolványt, ha az ember kedvezményes jegyet szeretne igényelni. Azonban ellenőrbe nem futottam, ezért nem tudom megerősíteni. Máshol (múzeumban, pl.) nyomták a kezembe a diákjegyet, fel se kellett mutassam az igazolványt!

Történelmi örökség: Pozsonyban a régi magyar templomok, többek közt a híres Szent Márton, a magyar királyok koronázási temploma (lsd. jobb fotó) szlovák kézben vannak, mert nincs különösebb vallási eltérés, hacsak Cirill és Metód hagyományát nem számítjuk. A magyar örökség nyomait ügyesen elpucolták a templomokból, más épületekről és közterekről egyaránt, alig lehet rájuk találni, csupán néhány magyar nemes/gazdag polgár házának neve árulkodik a magyar időkről. A csehektől való erőltetett nemzeti elhatárolódás ehhez hasonlóan zajlik a mai napig.

Ami vicces, hogy az elnöki palota őrsége eléggé magyaros egyenruhában díszeleg, a színeket leszámítva.

Ehhez képest Brnoban fel sem tevődik a magyar kérdés, sokkal inkább az osztrák. Pozsonnyal ellentétben, Brno kifejezetten büszke a Habsburg örökségre, nem tussolták el a nyomokat, sőt, turistatáblákat helyeztek el mindenhol, hogy a helyiek és a külföldiek is kellően megismerhessék „Európa köldökét”. Ez szerintem nagyon korrekt hozzáállás, a kolozsvári tanács sokat tanulhatna tőlük…

Summa summarum: Ha választanom kéne a két város közül, az abszolút győztes Brno lenne, ott szerintem simán eléldegélnék, míg Pozsonyban, ha fizetnének, sem.

Nagyvárad – feléd nyit az alföld, 2010 nov. 12-14

Előre bocsátom, hogy sose voltam még Váradon, mindig csak átutazóban suhantam át a Partium fővárosán. Erről különösen nem is tehetek, hisz ha saját autóm lett volna, nyilván megálltam volna egy órácskára legalább. A Pest felé és vissza haladó buszon ülve viszont olyan előítéletek képződtek, miszerint a helynek nincs is mit mutatnia, üres és unalmas. Naná, hogy egy idő után nem is izgatott a gondolat, hogy átlépjek egy látogatás erejéig a Kolozsvártól 150 km-re fekvő városba. A kíváncsiságot egy pár közelebbi ismerős ültette vissza idén ősszel, s mi se voltunk restek, múlt hétvégén fogtuk az alkalmat, a táskát és a buszt hozzájuk.

Amint odaértünk, nyomban nekiláttam bontogatni a kialakult sztereotípiákat, legelőször is azokat, amelyekkel a központot illettem. Az elém táruló számtalan torony és híd már-már Prágát idézte, kicsiben; míg a bájos szecessziós épületek, a más-más korszakból származó villamosok, magas bérházak Pestre emlékeztettek. A legjobb mindebben, hogy nagyon úgy néz ki, nincsenek pusztulásra ítélve, ellenkezőleg, folyamatos renoválást tapasztaltunk városszerte. A hosszú sétálóutcán is remekül megférnek a különböző stílusok, egy-két szocreál mocskolmányt leszámítva; a régi épületek közül többet is felújító függöny takar. Ottjártunkkor a Körös-partra (lsd. fotó) épp új gyepszőnyeget húztak, ha kész lesz, a krakkói Visztula-parttal vetekedhet majd. Egyszóval: látszik, hogy mozgatnak valamit a városban, és ez így is dívik egy Nyugat felé földrajzilag is nyitott településnek. Egyedül a vár van siralmas állapotban, várja az európai milliókat, hogy végre régi-új pompájában tündököljön, és méltán ki lehessen használni fesztiválok, koncertek, előadások alkalmával.

Körös-part

Ami az infrastruktúrát illeti, igazán kellemes közérzetet nyújtottak a kiterjedt kertváros-negyedek, a hozzájuk vezető fasétányok (ld. fotó), a szellős terek és utcák, valamint a már említett villamosok. Nem is csoda, hogy folyton Temesvár jutott eszembe róla… A hétvége alatt végig sétálhatnékunk volt a kisebb-nagyobb zöldövezetekkel tűzdelt központban, főleg, hogy Kolozsvárral ellentétben az átutazó forgalom kikerüli ezt, a kereszteződésekben simulékony a forgalom, nincs tömeg a járdán sem. Nyugi van, nincs az a stresszes rohanás, ami Kolozsváron folyton az ember sarkában bújik. Itt látni bicikliző nyugdíjasokat, akik nem kell attól féljenek, hol tapodja meg őket egy autó. Ráadásul az utcahálózat is sokkalta izgalmasabb, kanyargósabb, nem tiszta kockarács, mint “nálunk”.

Sétafika a Szent László bazilika felé

A kellemest a még kellemesebbel összekötni már nem volt különösebb művészet, ugyanis a kajáldák és az ivó-bulihelyek egyenesen kínálták magukat, házigazdáink pedig segítettek a választásban. Így esett főtt kaja szintjén a Queen’s-re (irish pub-féleség), gyorskajánál pedig a Bigy’s-re a választás, míg szomjunkat előbb a Gekkoban*, majd a Moszkvában oltottuk. Nem mellesleg, jóval olcsóbban, mint Kolozsváron, és mindkét kocsmában MR2 – Petőfi Rádió ment, legnagyobb örömömre. A hajnalba nyúló bulik csak tetézték a hangulatot, remek pörgős zeneválogatást (aktuális és max. 90-es évek) nyújtott  a Gekko pincéje és a Lord’s egyaránt, amilyet kincses városunkban legfeljebb a Janis Stufban hallani. A Gekko különösen rászolgált az elismerésre, hisz bebizonyította, hogy más is lehet a Huli Buli, mint Kolozsváron, ahol sokszor dögunalmas magyar retróba és aranyesőbe torkollnak a kedélyek.

A váradi magyar-román viszonyról csak annyit, hogy mindenképp érződik a magyar határ közelléte. A magyar szó nem ritka, de nem is horkan fel senki az utcán reá – elfogadott és nem csak megtűrt nyelvnek tűnik. Sőt, a kisebbségi közérzetem olyannyira javult, hogy nemegyszer két nyelven köszöntem vagy kértem valamit a boltban, jobb esetben ugyanígy kezdeményezett az eladó. Próbaszerencse és kölcsönös tisztelet. Vásárhelyen bevált, és Kolozsváron is kéne nyomatni, de kétlem, hogy a betelepített moldvai fülekkel meg lehet szoktatni.

Summa summarum, ajánlom Váradot mindazoknak, akik viszonylag olcsón szeretnének kilépni az unalmas kisvárosból vagy az éppen túl zajos nagyvárosból, kulturált mozgalmat, illetve nyugalmat nyerni – kinek mi hiányzik jobban…

*A Gekkoról nem áruljuk el, hol van, mert ezzel megszegnénk a kocsma klienspolitikáját, de valószínű, hogy így is több váradi fiatal tudja, mint azt, hogy hol a Szabadság mozi, az egyetlen működő hagyományos filmszínház Váradon. A pazar, szecessziós terembe nekünk volt szerencsénk bekukkantani egy film erejéig.


Újvidék (Novi Sad) – Vajdaság (Vojvodina) – Szerbia (Srbija), 2010 júl. 7-13

1.      Az út (Székelyudvarhely – Budapest – Újvidék) – nagy nehezen elfogadod, hogy egyszerűbb és olcsóbb Pesten át utazni Vajdaság felé, mint Temesváron át, akkor is, ha ez 300 km-es kerülőt jelent. Később ezt a döntést megbánod a végeláthatatlan alföldi vonatozás és az azt megelőző reggeli 5 órás pesti tétlenkedés miatt, amit az Orangeways túl korai érkezése (fél 6 helyett háromnegyed 5) csak tetéz.

2.      A vonaton egy angol sráccal utazhatsz, akitől ha megkérded: kb. mennyibe került neki tavaly a fesztiválozás, szemrebbenés nélkül annak az összegnek a háromszorosát vallja be, ami a te zsebedben lapul. Utólag kiderült, hogy ami neki szűkös volt, annak az egyharmada nekünk meg bőségesnek bizonyult (értsd: amit megkívántunk, megvettük és a házigazdánk vendéglátását is viszonozni tudtuk).

3.      A szerb-magyar határnál végtelenségnek tűnt a vonat álldogálása, jobb esetben araszolása, a szerb határőrök pedig úgy magyaráztak szerbül, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, annak ellenére, hogy mi angolul szóltunk hozzájuk. Na mindegy: Do vidzenia és Hvala (ennyit legalább megtanultunk szerbül: Viszlát és Köszönöm).

4.      Ezek a szerbek identitászavarral küszködnek: egyszerűen nem tudnak dönteni a cirill vagy a latin ábécé között. Eléggé zavaró egy külföldinek, az biztos, de ha elég kíváncsi vagy, hamar elsajátíthatod a cirillt egy kis helyi segítséggel. Például a Playboyban cirillel írják a cikkeket, de a közérthetőség kedvéért a reklámoldalak „latinul” vannak. Néha meg fordítva.

5.      A taxi annyira olcsó, hogy a tömegközlekedés árával vetekedik, ha legalább hárman ülnek benne. Az más tál tészta, hogy a fesztivál alatt rendesen vadászták a külföldieket, akiknek fel sem tűnt, hogy rendesen átbasszák őket. Tudniillik, a taxamétert (tehát az indulóárat is) mindig a taxis állítja be, és a gép nem nyomtat kasszabont. Így pofátlanul kifizettethetik a rendes ár háromszorosát, ami ugye egy angolnak úgyse tűnik fel (lsd. fent). Ezért csak akkor mertünk taxiba ülni, amikor szerbül beszélő ismerőssel kószáltunk. Minden más a román árakhoz közelít, legfeljebb egy árnyalattal olcsóbb.

6.      Előítéletek mindig vannak, valahányszor ismeretlen területre téved az ember. Ezek pedig mindig kétélűek: vagy beigazolódnak, vagy csalódsz. A szerbekkel amolyan döntetlenben állapodtunk meg. A balkanizmus erőteljesen jelen van magatartásukban, magánlakást ugyan nem láttam belülről, de ami a köztulajdont illeti, azt rendben tartják, igényesek, nyugatias külsőt adtak a központnak, a hidaiknak, a Duna-partnak (strand), parkoknak, stb. Leszámítva egy pár magányos hídpillért, nyoma sincs a tíz évvel ezelőtti bombázásoknak, úgyhogy Románia szégyellheti magát amiatt, hogy NATO-invázió híján is lemaradottabbak vagyunk. Még a szerb szocializmus is hozott valami jót Újvidéknek, méghozzá a széles, négysávos sugárutakat (bulevar), amik szépen behálózzák a várost, folyékonnyá téve az autós forgalmat. Az egész város élhetően szellős, nincs bezártságérzete az embernek. Nem beszélve arról, hogy X5ös BMW-t vagy Q7es Audit és hasonló terepjárókat alig láttunk, mindenki praktikus kisautóval (pl. Yugo) jár, nem is csoda, hogy a járdák szabadon maradnak, még a panelnegyedekben is.

Legnagyobb meglepetésünkre nem csak sugárútra meg elegendő parkolóra, hanem teljes kerékpárút-hálózatra is volt hely! Ehhez képest vészesen kevés biciklist láttunk, ami sajnálatos.

7.      A szerbek figyelnek a külsőségekre, az öltözködésre, megjelenésre. A szerb lányok után valóban kapkodni lehet a szemekkel, de a nyelvük hangzása nem túl igéző. Lengyel útitársunk szerint a szerbek amolyan „parasztszlávot” beszélnek, a többi szláv nyelvhez viszonyítva. Szó, ami szó, nekem végig eléggé ijesztőnek, fenyege-tőzőnek tűnt a hangzása, úgyhogy nem tudtam vele kibékülni. Ami a férfiakat illeti, van egy típus, amibe elég sok szerbet be lehet sorolni: kopasz, kigyúrt, ujjnyi vastag aranynyaklánc, negyedkilós 20x10es bizánci kereszttel, jobb vállon pátriárka-, bal vállon Jézus-tetkó. A hit nevében üt – mondhatni, és ezzel az erővel modern kereszteshadjáratra lehetne indítani őket a török ellen. Ja, és a szerb csajok buknak is erre, állítólag. A templomépítés ott is megy ezerrel, a románokhoz hasonlóan ők is érzik a késztetést, hogy 10 év alatt megteremtsék az ezeréves építészeti örökséget: sorra épülnek a kolostorok, monostorok és templomok. Egy dologban azonban különbözik a helyzet: amiket én barokk stílusú katolikus templomoknak (balra fent) véltem Újvidék központjában, azokról kiderült, hogy igenis a szerbek építették őket 100 évvel ezelőtt, nem a magyaroktól vették el. Nem is hallottam efféle panaszkodást a magyar ismerősöktől, hogy „na tessék, ezt is elvették tőlünk”. Ettől függetlenül a mostani templomok bizánci stílusban épülnek, a nemzeti önigazolás eszközeiként. A szerb pénznem (dínár) érméinek „írás” részén is kizárólag ezek szerepelnek, míg a fejen kissé paradox módon a régi szerb királyi címer türemkedik, miközben az államforma köztudottan köztársaság. (Sic! Mondjuk ezzel az erővel a magyart is bírálhatnám.) A szép színes bankjegyek viszont kompenzálják ezt a csorbát.

8.      A kocsmák ízlésesek, stílusosak, eredetiek, válogatott a zene, az italokból nem lopják ki az alkoholt, nagyon finomak a sörök (Lav, Niksicko, Jelen) és az ízesített pálinkák (hasonló a magyar fütyülőshöz) és a legolcsóbb vodkának is jó az íze (nem úgy, mint a Szánkósnak).

A fast-food nem is annyira gyors, mert a pitát és a húst is helyben sütik sok helyen, úgyhogy várni kell rá, de megéri! Minden bizonnyal a pljeskavica a hamburgerek királya! A miccs és a csorba meg ott is nemzeti kaja, és nem hiányozhat a szerb manele sem, ami már a közvetlen szomszédunktól is folyt át a falon. Mi gótmetállal válaszoltunk. Szóval, ha valaki rocker, akkor elég nagy a valószínűsége, hogy magyar legyen – állítják az itteniek.

Nincs (!) luxusadó a cigire és az alkoholra, így jelentősen olcsóbb mindkettő. Az angolul nem tudó elárusítónőkkel viszont még szerb alapszavakkal is rettentő nehéz szót érteni – mintha a „Do you speak English?” kérdés leblokkolná az agyuk verbális kommunikációjáért felelős részét és gátlásszerűen mondogatnák magukban, hogy „nem értem és nem is akarom megérteni”.

9.      A valutaváltóknál egyszer sem kérték a személyit vagy az útlevelet. Ezt furcsának találtuk, de különösebben nem zavart. Az viszont annál inkább, hogy magyar szót alig hallottunk az utcán, a Vajdaság fővárosában. Minek a fene nagy autonómia, ha nincs ki élvezze?! Délvidéki barátaink felvilágosítottak afelől, hogy gazdasági autonómia például nincs is, minden bevétel Belgrádba irányul, pedig csak Újvidéknek 1 millió eurót hoz az EXIT fesztivál naponta, amíg a turisták a városban tartózkodnak. Nem kis összeg egy Marosvásárhely és Kolozsvár közti nagyságú városnak. Az elvileg magyar tartomány dacára alig láttunk kétnyelvű feliratot, s különben is a tartományi szerveknek csupán szimbolikus erejük van – odavalósi magyar testvéreink szerint. A hír, miszerint Vajdaságban hivatalosan a címeres magyar zászló loboghat, hiszen ez nem ütközne azon szerb rendelkezésbe, hogy más ország zászlaját a tartomány nem használhatja, végleg megdőlt, hiszen magunk láthattuk a vajdasági háromcsillagos zászlót, a címeres magyar társasága nélkül. Valamiféle decentralizáció mégis tetten érhető, hiszen van Vajdasági Bank, Vajdasági Víz-Gáz-Villany Művek, a mobiltelefonszolgáltató viszont egységesen norvég (telenor).

10.  Városlátogatás szintjén picit fájó volt, hogy a neogótikus, magyar illetőségű katolikus templom, ami a főtéren áll, még vasárnap se nyitotta meg kapuit – állítólag csak nagyobb vallási ünnepekkor várja a híveket. Bezzeg a református templom, aminek kevesebb híve van, képes istentiszteletet tartani minden vasárnap! Európa egyik legnagyobb zsinagógája is itt van, de sajnos ezt is zárva találtuk. Azt hiszem, a legtanácsosabb Húsvétkor visszajönni.

11.  Jut eszembe, a roamingot érdemes kikapcsolni, ugyanis baromi drága a mobil Szerbiában: egy SMS 40 cent, és a fogadott üzenetért is fizetni kell valamennyit (sic!); a fogadott hívás 1.20 euró, a kimenő hívás pedig 1.70 euró. Személy szerint 5 euróval töltöttem fel a kártyámat és második szerbiai napomra el is tűnt nyomtalanul mind.

12.  Hazafelé külön kaland volt, pedig az útvonal és az eszközök változatlanok maradtak. Az újvidéki vonatállomáson, de még a közelében sem találtunk kajáldát vagy egy egyszerű szendvicsárust, úgyhogy étlen néztünk elébe a 6 órás útnak. Fura, hogy ennyire kiaknázatlanul hagyják a dolgot.A határhoz közeledvén bekopog két szerb rendőr, kérik az útlevelet, közben nyájasan kérdik, hogy „EXIT?” Elégedett vigyor fel a szájra – persze, hogy onnan jövünk –, „Sátorral?” Nem, egy barátnál aludtunk. A várt következő kérdés („Na, s milyen volt?”) helyett az ideiglenes tartózkodási engedélyünket kéri. Mondom, olyan nincs. Mondja: aki kempingben volt, annak regisztrációkor megcsinálták, de aki a városban aludt, maga kellett befáradjon a rendőrségre. Bár ismertem a szabályt, lévén, hogy délvidéki ismerőseink megnyugtattak az utazás előtt afelől, hogy nem kell, dehogy!, felvettem a jogász köntöst és kezdtem értelmezni a szerb törvényt a szerb rendőrnek a nemzetközi normák tükrében. Nem ment. A rendőr felvázolta az eljárást, ijesztően perfekt angolul: mi leszállunk a határnál, kifizetjük a 300 euró büntetést fejenként, s akkor mehetünk. Erre már Kasia pattant fel, dacolva az állam kezével, sikertelenül. Amikor már reménytelennek tűnt a helyzet, utolsó kártyánkat Kati dobta be – elkezdett könyörögni. Ő nem hablatyolt, csak az igazat mondta: nincs pénzünk, csak haza akarunk jutni, várnak a szüleink, meg van véve a buszjegyünk Pestről. Rázengtünk mi is Kasiával a litániára, mire a másik rendőr megbökte társát, intve, hogy „elég volt, hagyd őket”. Szóval okoskodással és szembeállással semmire se vittük, de csöppnyi alázattal annál inkább: egyszerűen éreztetni kellett velük, hogy ők a főnökök és a markukban vagyunk. Így nem mi, hanem ők lehettek a nap hősei, mert „elengedtek”. De amíg magyar zászlót nem láttunk, nem nyugodtunk.

Utólag kiderült, hogy szúrópróba áldozatai lettünk, mert a szomszédos kabinban ücsörgő lengyel srácoktól, akik ráadásul kempingeztek az EXIT-en, nem is kérték az ócska engedélyt. Egyszerűen ki akartak zsebelni, pedig látták, hogy „románok” vagyunk, nem feneketlen zsebű angolok – ezt a szolidaritáshiányt a mai napig nem tudom megemészteni.

Reklámok
 

2 responses to “Útinaplopó

  1. zsjoco

    november 20, 2010 at 4:28 de.

    Italnál csak ennyit szoktam mondani (magyarul írva mert a cirillel nem boldogulok): Jedno pivó dvá litr molim:) ezt mindig megértik:)

     
    • reccsman

      november 20, 2010 at 1:31 du.

      nem gyenge a két litres korsó!

       
 
%d blogger ezt kedveli: